Nos, az elmúlt napokban lazára vettem a figurát: nulla mozgással éltem át a Szilvesztert aztán az új év első napját (a pezsgőzés okozta fejfájást igyekeztem kiheverni, aztán egy társasági eseménynek számító közös lencselevesezéssel zártam a napot), másodikától pedig beszippantott a munka világa és a hétköznapi csalódások (robot, rutin, mókuskerék, pörgés). Egészen szombatig.
Szombaton bő egy órás jégkorcsolyázással leptem meg magam a Jégpalotában (uncsiöcsik társaságában). Azt hittem, hanyatt (vagy hasra) fogok vágódni a jégen, mert talán két éve nem volt rajtam kori, de meglepetésemre egészen jól álltam a sarat, és végül eléggé dagadt a mellkasom a büszkeségtől, hogy milyen faca kislány nő vagyok, gyorsabban suhantam mint a kilenc éves kiscsákó.
Vasárnap rávettem magam arra, hogy elkísérjem tesómat a Hármashatár-hegyre. Elkezdett terepfutni, mert a sík már unalmas neki... pedig talán két hónapja ha futkározik... szóval hegyre fel! Én meg arra gondoltam, hogy ez hasonlít a teljesítménytúrázásra (ott is előfordul, hogy begyorsulok, és már nem is megyek, hanem suhanok). Úgy számoltam, hogy 6-7 km/ó menni fog. 8 km lett belőle. Szép! Még ilyet!
Ja, kaja... az gáz... szóval inkább nem is részletezem. Semmilyen szinten sem.
